Egy este, amikor kifordultam a kapun, megpillantottam Buksi fehér fejét, amint kidugta a rácson a képét, és láttam egy falubéli ember árnyékát, amint átoldalgott az út tulsó oldalára. Amikor Buksit azon kaptam, hogy ismét elszabadult, mindig azt kérdeztem magamban, hogy vajon nem kopog-e be a kapun egy megmart ember, vagy hogy Samu és Gabi bácsi jól vannak-e, biztonságban és egészségesen ülnek-e a tűz mellett odahaza? Kinyitottam a kaput, behajtottam az autót az istállóba, még Buksi is segített tolni a két mellső lábával. Az istálló egyik sarkában tartottam azt a szamarat, amit Samu bácsitól kaptam ajándékba. Szénát dobtam neki és megkötöttem a kutyát, mialatt Alma szénát tett a tyúkketrecbe, hogy ne fázzanak meg a tyúkok. Olyan csípős hideg ereszkedett le, hogy nekem is úgy tűnt, mintha a levegő éles késsé változott volna. Hazafele indultunk. Behívtuk a macskát és a házban tüzet gyújtottunk. Megvacsoráztunk, túrót meg kenyeret ettünk és azzal lefeküdtünk.
Jó megpihenni egy ilyen fagyos éjszakán, főleg, hogyha az ember udvarát egy hatalmas házőrző vigyázza. De kis idő múlva hallottam, amint Buksi eszeveszett ugatásba kezdett.
Tudtuk, hogy mikor ugat játékosan, mikor ugat közönbösen, kötelességből az utcai járókelőkre, irígyen a kandúrra, amiért azt a lánc miatt nem érheti el, tudtuk, hogy mikor ugat türelmetlenül, vagy boldogan a hazaérkezésünk miatt, hogy mikor ugatja Samu bácsit, vagy mikor ugatja épp Gabi bácsit, hogy mikor szállt rá ismét az üllü a tetőre, vagy hogy mikor bújtak elő ismét a hörcsögök a fészer alól.
De most az egyszer gyűlöletből ugatott, a betolakodóval szemben fogott szag miatt. Felemelkedtem kissé, és feszülten hallgatóztam. Nem, nem csak úgy tűnt, hanem tényleg nigy ugatott. Megragadtam egy elemlámpát és egy bunkósbotot is előkaptam az ajtó mögül, aztán gyorsan igyekeztem kifele mezítláb, ahogy voltam, odavilágítottam, ahonnan a hang érkezett. Buksi először felém, majd az udvar hátsó felébe rohant. Egy nagy sündisznó sétált a megfagyott gyomok között.
