Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy olyan forrás, amelyből szavak eredtek. niltalában csepegtek, néha csurrantak, de megállás nélkül buzogtak kifele. Nem léteztek még hosszú mondatok, két-három szóból álltak mindössze. Mesék sem léteztek, de ellenben mindenütt ott voltak a szavak: ott zümmögtek, ahol nem is gondoltad volna, és lépten-nyomon egyre csak szavakba botlottál. De nem volt értelmük. Semmit, de semmit nem értettél belőlük. Sokan voltak és nagy volt az összevisszaság körülöttük.
De egyik napon Fantezissimus, a jó, de minden hájjal megkent varázsló rábukkant a szavak kútjára. Szeretett varázsolni, és némely varázslata – meg kell vallani – egészen rosszul sült el, annak ellenére, hogy ő egy jó varázsló volt, amint azt már említettem. Fantezissimusnak tetszett az Értelmetlen Szavak Forrása. Egy ideig játszadozott velük: elrendezte őket szépen tízes sorokba, aztán százas csoportokba, szőnyegeket szőtt a szavakból, aztán házikókat rakott össze, de olyanokat, amelyekben tűz lobogott, és a kis kéményeikből szófüst szállt az ég fele.
Ez tartott egy jó ideig, amíg Fantezissimus meg nem unta a játékot. Akkor eszébe jutott, hogy valami komolyabb varázslatba kezd, egy olyanba, amely ne legyen unalmas, mindenki szeresse, és soha vége ne szakadjon. Elkezdte tanulmányozni a szavakat, és látta, hogy nem egyformák. Fantezissimus rájött, hogy akadnak köztük nagyon pökhendi szavak is, amelyek minden körülöttük lévő dolgot meg akartak nevezni. De arra is rájött, hogy vannak olyan szavak, amelyek maguk után hívják a többi szót, és ezek szófogadóan követik is őket, mint a kotlót a kiscsibék. Aztán voltak nyughatatlan szavak, amelyek összekötötték a többi szót egymással.
