Hó hullt, vastag, friss, februári hó. Nosza, kimentünk apával hóembert építeni: összegyűjtöttük a sok havat, jól megdöngöltük kesztyűs kezeinkkel, aztán két nagy golyót gurítottunk belőlük, és egyiket a másik tetejére emeltük. Majd egy kisebb hógolyót helyeztünk el az előző kettőre, és ez lett a fej, amelybe aztán az ujjainkkal belekarcoltunk néhány hullámos hajfürtöt. Apa vállat és karokat formált neki, meg arcot is, és egy kis pörgekalapot a hullámos hajú feje búbjára. Én elhelyeztem a két szénszemét, a murokorrát, és mivelhogy a hóember kint a hidegben ázik-fázik, minden egyes kerek széngombját jól begomboltam. Aztán apa egy vesszősöprűt hozott, hogy karja is legyen, mint ahogy az bármely hóemberhez illik, de mivel én nagyon szerettem havat söpörni, felkiáltottam:
-Add nekem a söprűt! Én vagyok a hóember!
Apa visszavágott:
-Lehet, hogy neked vörösebb az orrod, de... a hóember én vagyok!
Nagyapa, aki a járdát söpörte le a ház előtt, és épp akkor haladt át az udvaron, közbeszólt:
-Nézd, az én hajfürtjeim hófehérek, és a kabátom is zúzmarás. Úgyhogy a hóember csakis én lehetek!
Elnémultan figyeltük nagyapát... és egyszercsak halljuk, hogy édesanya nigy kiáltozik:
-Nem, a hóember én vagyok! - mivel elfelejtett melegebben felöltözni, tényleg, a kisöcsémmel a nagy pocijában éppen úgy nézett ki, akár egy hóember.
A hóember kivörösödve nigy kiáltott fel:
-Elég legyen a veszekedésből, mert megsüketülök! Én vagyok a hóember, és senki más!
Apa felemelte a karjait, valami olyasmit intett felénk, hogy, megadja magát, és átadta a söprűt a hóembernek, mi pedig bementünk a házba, és leültünk enni. Egyszercsak kiáltozás hallatszik a kertből. Kinézünk az ablakon, s hát látjuk, amint hóemberünk dülöngélve szökdincsel.
