Ebbe kell keverni a kanál forró csokoládét. Ez majd eltüntenteti a tökkobakodat.
Imród megköszönte a varázs-murokfent és a kanál forró csokoládét. Fájó kobakjával kibicegett Tilicske néni patikájából.
- Várj egy percet! - szólt utána Tarvarjú, de a kis bálnarokodil fittyet sem hányt rá többé.
Ment a csodaszerrel a kezében. Felmászott a laguna széli szikla tetéjere és beleszagolt a murokfenes üvegbe.
- Pfúj, én nem szeretem a puha csibemájat, én nem szeretem a vadalmalevet, én nem szeretem a varázsmurkot sem! De a forró csokoládé nagyon finom!
Imród bekanalazta a forró csokoládét még mielőtt összekeverte volna a varázs-murokfennel, nigy aztán oda lett a varázslat. Hiába várta hóvirágnyilástól-levélhullásig, hogy rendes bálnarokodillá váljon, mert a tökköbak, az tökkobak maradt. Madárvonuláskor aztán mégis megemberelte magát, visszament Aprókontyos Tilicske nénihez. Kapott is egy új adag varázs-murokfent, de a forró csokoládé végleg kifogyott a készletből.
- Lehettem volna szitakötő, vagy rendőr helikopéter, és én csak egy tőkfejű, érdes szárnyú bálnarokodil maradtam - zokogott Imród.
- Miért itatod itt az egereket? - kérdezte Göndörpilla, a rózsaszínű bálnarokodil, aki éppen a szikla felett repült el. Tarvarjú kövéig hallatszott a szárnycsattogása.
- Nézd mekkora tők nőtt a nyakamra. Megettem a forró csokoládét is és most oda a varázslat.- sóhajtott Imród. - Mit csattogsz itt, nincs neked magátolrepülős szárnyad?
- Volt - szólt Göndörpilla, és leszállt Imród mellé - de aztán mindig benzin után kellett futkosnom. Egyszer, amikor a Csendes-óceán felett repültem, kifogyott az üzemanyag, és az óceán fenekére suppantam. Azonnal lecseréltem őket sajáthajtású szárnyakra! nigy aztán sosem zuhantam többé le.
