a elfáradtam, a felhőkre telepedtem és a szivárványon csúszkáltam.
- Ilyen nagy fejjel nem bírnak meg a szárnyaim. Tilicske néni adott nekem varázs-murokfent, de a forró csokoládé mind elfogyott. nigy aztán életem végéig tökfejű, gyalogjáró bálnarokodil maradok.
- Mi lenne ha…- szólt Göndörpilla.
- Ha, ha...mi? - vágott közbe Imród.
- Ha odagondolnád a forró csokoládét a nyelved hegyére. - jutott eszébe Göndörpillának- majd gondolatban keverd össze a varázs-murokfennel, aztán meg nyeld le egyből a pépet!
- Mit bánom én! - mondta Imród, és maga elé képzelt nem egy kanál, sem egy merengető kanál, hanem egy egész veder forró csokoládét, majd egyetlen mozdulattal lecsúsztatta a torkán a varázs-murokfent.
Tökfeje egyszer csak zsugorodni kezdett, lett belőle alma, majd meggy, aztán ismét simabőrű fehér-fekete bálnarokodillá változott.
Imród örömében kitárta a szárnyait, csapkodott kettőt, majd felemelkedett a felhők közé:
-Szitakötő lettem, sajáthajtású rendőrhelikopéter lettem!
