Felvettem egy lapátra és bevittem a házba, hogy Alma is láthassa. Aztán visszavittem a bokrok közé. Rögtön elaludtam, amikor Alma fölrázott az álmomból.
- Mi baj van? – kérdeztem.
- Buksi kétségbeesetten ugat...
- Oh, Istenem, - mormogtam magamban...és még jobban betakaróztam. De a fülem megütötte a kutya ugatása. Hm... Vettem az elemlámpát, és a bunkósbotot. A kutya ott volt, ahol a pincelejárat. Itt tartottuk a murkot, meg a káposztát.
Körbejártam a gyümölcsöst, benéztem a szomszéd udvarokba, kertekbe, majd hazatértem. Alma az ablakból figyelt.
- Csak a nyulak. – sóhajtotta – láttam őket ugrándozni a fák alatt.
Visszafeküdtem a helyemre, és mialatt az ágy álomba ringatott, hallottam Buksit ugatni. Egyre mélyebb álomba süllyedtem, és a zajok elcsitultak lassan körülöttem. A falakon kívül egy néma csata zajlott, amelynek hangjai nem juthattak hozzám el. Amikor fölébredtem, az óra hetet mutatott, kint fényes téli reggel ragyogott.
Ebben az időpontban a tyúkok már várni szokták az adagjukat, a drótkerítésen át szoktak nézni bennünket. De most nem volt egy sem ott. Csak a kakas rikácsolt a ketrec tetején és verdeste a szárnyait.
Buksiért kiáltottam, amilyen hangosan csak tudtam. Körberohangáltam fejvesztve az egész udvart, aztán benyitottam a fészerbe, ahol kővé dermedtem: Ott tartottam egy szekeret, amelyet a régi tulajdonos hagyott rám. Nem volt ott. Körülszaladtam a házat, és Almába ütköztem, aki szintén Buksit kereste. Berohantunk az istállóba – a szamár sehol. És Buksi sincs sehol. Bementem a házba, hogy a rendőrökért telefonáljak, a kakas meg utánam. Felröppent az asztalra, és olyan hevesen kezdett kukorékolni, hogy a kagylót hiába tartottam, a vonal másik végén lévő nyugodt hangú rendőr kérdéseire nem tudtam válaszolni. Letettem, és a két szomszédomnak panaszoltam el nagy bajomat.
-Azt mondod, hogy odalett a kutyád… – mondta Gabi bácsi, és ravaszkás fény gyúlt ki a szemében.
