A konyhaablakból ráláttam rézsutosan a vályogistállóra, és az egyik kiemelkedett tetőcserépen megpillantottam az üllüt. Ott ült, háta mögött pedig elterült a nagy fehér mező. Amikorra a ház elkészült, – és én csak akkor döbbentem rá, hogy mi itt fogunk lakni – rögtön rájöttem, hogy mi a mentőötlet: egy házőrző kutya, amely méretében megfelel a ház meg az udvar méreteinek, amely éjjel-nappal őrködjön, nem törődve faggyal, hideggel.
Az istálló elé, az udvar közepére fel is állítottam hamarosan Buksinak, a juhászkutya-kölyöknek egy ólat, aki aztán attól kezdve egész nap az üllüt ugatta, meg a verebeket, a hörcsögöket és mindent, ami csak megmozdult. Az ugatása betöltötte az éjszakát, a folyó medrét és nekiütközött a domboldalnak.
A kutyakölyök nőtt-növekedett, és vele együtt növekedett az én biztonságom is. De a helyzet egyre rosszabb lett, hisz a jobb-, meg a baloldali szomszédaink, Samu bácsi és Gabi bácsi mindenkinél ellenszenvesebbek voltak Buksi számára. A kerítéshez rohant és addig ugatta őket, amíg csak nem kezdett el habzani a szája. A baj az volt, hogy a kerítés gyenge lábakon állt. Ahhoz, hogy ilyen hosszú kerítést állítsak föl, nagyon sokba került volna, és ennyi pénzem nem volt. Gabi bácsi felől erős vaskerítés emelkedett, de egy szép napon az öreg kiásatta és eladta, hogy legyen tüzifára való pénze.
A kerítés helyére az unokái reves tuskókat állítottak, amelyeket a szántóföldek szélén találtak. Ha megkérdezett volna, kifizetem a vaskerítést, csak hagyta volna ott. De amikorra hazaértem a munkából, már csak hűlt helye volt a kerítésnek.
Másnap, hallom, hogy nagy a csetepaté, s hát látom, hogy Buksi ott hajkurássza a tyúkokat a Gabi bácsi udvarán. nitugrotta a tuskókerítést és ott kötött ki a kukoricát szemelgető tyúkok között. Gabi bácsinak volt egy kisebb udvara is, itt tartotta a kutyáját, amely Buksinál sokkal nagyobb és veszedelmesebb volt. Kiáltottam, de Buksi tette magát, hogy nem hallja és tovább hajszolta a tyúkokat kedvére.