Még le sem hullt az első hó, amikor Pufi magára maradt a nagyváros utcáin... A puha bundácskája miatt nevezte el Pufinak az anyja, akit egy autó ölt meg. Ezért hát Pufinak nem volt más választása, egyedül kellett megbírkóznia a kutyaélettel.
Már két napja semmit sem evett, a hidegben pedig reszketett minden szőrszála. Alig bírták állva tartani a szegény árvát a kutyalábacskák. Csak andalgott, és egészen elkábult a sok színes fénytől, amely elárasztotta a várost: a karácsonyfák csillogtak-villogtak, egyik színesebb volt, mint a másik, a kirakatok tele voltak ezüstpapírba öltöztetett csomagokkal, melyeket piros szalagokkal kötöttek át.
Ilyen látványban Pufinak eddig még sosem volt része. Az is eszébe jutott, hogy az anyja egy öregapóról mesélt, aki minden esztendőben eljött és ajándékokat hozott a gyerekeknek. Erre aztán nagyon elkeseredett, mert tudta, hogy ő csak egy kiskutya, és a kiskutyáknak ez az öregapó nem fog ajándékot hozni. Karácsony estéje volt, és az emberek siettek hazafele, hogy várják a Télapót. És ahogy nigy ballagott, éhesen és fáradtan, egy sötét utcába érkezett, magas, rideg tömbházak mögé. Nagy volt az ijedtsége, amikor szemtől szembe találta magát egy félelmetes, nagy fekete kandúrral. Pufi első gondolata az volt, hogy most gyorsan futásnak ered. De olyan sovány volt, és annyira át volt fázva, hogy meg sem tudott moccanni.
-Mit csinálsz itt, kiskutya? – kérdezte a fekete kandúr. – Ne ijedj meg. Én Kormos vagyok, a legfeketébb a környék összes kandúrja között. Hát téged mi szél fújt erre?
Pufi összeszedve bátorságát, nigy vakkantott:
-Eltévedtem... Pufi vagyok, és árva maradtam. Nincs ahová mennem.
Kormos megsajnálta az átfázott szegény kiskutyát, és ezt miákolta:
-Láátom, hogy ééhes vagy és kopognak a csontjaid... Gyere velem, hogy áátmelegedj és egyéél valamit!
Pufi bizalommal követte Kormost, aki egy tömbház pincelejárójához vezette a kiskutyát. A vastag, gőzölgő csövek közelségében melegedni kezdett a kutyus. Néhány perc múlva Kormos egy egész zacskó csonttal tért vissza a szeméttárolók irányából.
-Nézd, ezt edd meg! Helyre kell jönnöd... Kemény és hosszú tél vár ránk. – mondta a kandúr.
Pufi elkezdett rágcsálni, és az első gondolat, ami eszébe jutott, az volt, hogy már nincs egyedül. Miután befejezte az evést, Kormos nigy szólt:
