- Mit csinál András? Nem bukott meg? – kérdezte egy barátom, aki látogatóba jött hozzánk, tudván, hogy ez az András nevű kisfiú mérhetetlenül lusta volt. Jobbanmondva sosem volt kedve a tanuláshoz, semmi nem érdekelte a görizésen, meg a biciklizésen kívül.
- András hihetetlenül megváltozott. Most első a tanulásban, szinte alig lehet ráismerni, mintha tényleg maga a Kíváncsiság Kukaca bújt volna ebbe a gyerekbe, mint ahogy ő azt nekem előadta... már bocsánat, Kíváncsi Kukac Úr!
A barátom csak ámult-bámult, nem hitt a fülének.
- Miii?
- Hadd mesélem el...
Idén ősszel, amikor a nagyszüleinél nyaralt, egy gyümölcsösön át vitt az útja, ahol András megállt, és megevett egy körtét. És ezután azt érezte, hogy körülötte minden megnő, és ő már nem lát az óriási fűben semmit, csak a fák tetejét. Kicsire zsugorodott, akkorára, mint egy bogár. Ott vakoskodott a fűben egy ideig, vigyázott, hogy nehogy valamelyik szarvasbogár felfalja, aztán estefele hirtelen egy madár a csőrébe kapta, és a fészkébe vitte, hogy a fiókáival vacsorára megetesse. Andrásnak sikerült átfúrnia magát, és a fészekből megszöknie, majd felkúszott az ágak közé.
Ekkor hirtelen megpillantott a fa hegyében egy körtét, amely fényt árasztott ki magából, mintha meg lett volna belülről gyújtva. András odamászott a körtéhez, és meglátott egy ajtót. Kop! Kop! – kopogott be.
Az ajtó félrecsúszott, és ott termett egy mosolygó, csillogó feketeszemű, szemüveges kukac, aki függőleges tartásban állt, és úgy himbálózott, mintha éppen valami kapaszkodót keresne a levegőben. Egy könyv volt a kezében, egyik ujját éppen a lapok közé dugta.
András köszönt neki, a Kukac meg nevetett, hogy minden gyűrűje remegett bele, és aztán vékony és rekedtes hangon ezt mondta:
- Ohó, ohó-hóó! Nem vártam vendégeket ma este, de kerülj csak bennebb, el vagyok ragadtatva!
András belépett a körtébe, és a kukac rögtön hellyel kínálta. András alig ült le a fehér selyemmel bevont zsámolyra, a kukac máris nigy szólt hozzá:
