Amikor kivirradt, András elbúcsúzott. Kukac Úr eloltotta a lámpát, és kikísérte.
- Járj szerencsével! – kiáltotta, aztán az a körteajtó úgy becsukódott utána, mintha sosem lett volna ott.
András vakoskodott még kis ideig a fán, aztán a szürke hajnali fényben megpillantott egy hatalmas tengelicét, amely az ágak között járkált, ezért gyorsan belerágcsált egy körtébe, és elkezdett növekedni. Ahogy nőtt – növekedett, a harapásai is egyre nagyobbak lettek. Egy adott pillanatban kiköpte a körtemagvakat, és úgy tűnt neki, hogy a szájából kis mikroszkópok, kisszékek, meg polcok hullottak ki. Bizony felfalta szegény Kukac Urat. Már mindegy volt. Még egy kis darabka körtét meg kellett ennie, ahhoz, hogy befejezhesse a növekedést. Amikor azt is megette, leszállt a fáról és visszament a nagyszüleihez. Ahogy ment, búslakodva amiatt, hogy éppen szegény Kukac Urat kellett megennie, hát egyszercsak egy vékony hangicsálást hallott:
- András!!! Én vagyok, a kukac!!!
- Hol vagy?
- Itt, egy piros színű mandulán!
- Gyere ki!
- Megnézném, hogy mi van odafenn, a fejedben!
András nem utasíthatott vissza egy ilyen kérést.
- Jól van! – mondta – feljöhetsz.
A kukac azzal fölmászott, de hogy aztán ottmaradt-e a fejében, ahol bizonyára otthonosan érezhette magát, akár odahaza a körtéjében, vagy elmúlt a tudásszomja, és valamelyik fülén kimászott, nem tudhatjuk.
- András sosem hallott többé róla, de azóta ég benne az elolthatatlan tudásvágy. Kutat, olvas, megért... és a válaszokból mindig új kérdések fakadnak.
- És te elhitted neki ezt a mesét?... mert nagyon kilátszik belőle a fehér színű férc...
- Nem is fehér, hanem sárga, mint a körte. – mondtam, és ezen jóízűet nevettünk.
