- Pitó, pitó! Te folyton csak haszontalankodsz!
Nagyapa kosara lassan megtelt. Ideje hazamennünk. Elindultunk. Pito nyomait az avarban láttuk, ahogy felverte a lehullott levelek nyugodt álmát, hol előttünk, hol utánunk. Hazaértünk, nagyanyám megkérdezte:
- Hát a kutya? Hol van?
- Itt van, felelte nagyapám. Megette a cigányvargányát és láthatatlanná vált.
- Igen, szóltam közbe és felemeltem a karjaimat majd leengettem reményvesztetten.
- Oh, Istenem. - szólt nagyanyám – és ez hány napig lesz nigy?
- Remélem csak egyig. - felelte nagyapám
A következő nap vasárnap volt. Apa jött és mindannyiunkat elvitt kocsival a közeli városkába. Pitot nem vittük magunkkal, mert annyira láthatatlan volt, hogy a tömegben könnyen elveszíthettük volna. Hagytam neki ennivalót és láttam, ahogy az étel csak fogy, majd azt is hallottam ahogy a vizes edényből lefetyel. Bezártam az ajtót , neki külön kutyaajtaja volt, és elmentem.
