– Nini, egy papagáj!
Bobo erre nigy szólt:
– Hülyeség!
– Mi kéne, te, kicsi madár?
– Uborka!
– Hogy hívnak?
– Kuku-bau!
Hallja ezt a tömeg, és elkezd gyülekezni a műpálma köré. De a pálma ágai között ott sárgállott már Pedró feje is, aki mint tudjuk, Bobót követte. A papagáj ijedten mászott egyre fennebb a műpálmán, Pedró meg utána. S miközben Bobó mászott fölfele, egyrecsak kiabált: Uborka! Hülyeség! Kuku-bau! Mindenki hahotázott, hisz azt hitték, hogy ez egy játék. De ti, gyerekek, gondolhatjátok, hogy Bobó életveszélyben volt – habár azt remélte, hogy a televízió, vagy a tűzoltók megmentik, úgy, ahogy a nagy sztárokat szokták, ha azok veszélybe sodródnak.
De szó sem volt ilyesmiről. Minél magasabbra mászott Bobó pálmán, Pedró annál veszélyesebben közeledett feléje, és már nyalogatta a szája szélét. Lentről a tömeg pedig bámult és kommentált. Csak egyedül a furasapkás kislány nyújtotta Bobó fele a karjait, és ezt kiáltotta:
– Röpülj, kicsi, röpülj!
Néha mindannyiunknak szüksége van bátorításra, egy jó szóra, vagy egyszerűen csak arra, hogy valaki bízzon bennünk. Még akkor is, hogyha sosem vittünk véghez olyan cselekedetet, mint amilyent most véghez kell vinnünk. És nem is vagyunk biztosak abban, hogy meg tudjuk-e csinálni. Úgy, mint most Bobó. Fogalma sem volt arról, hogy esetleg repülni is tudna. De hallotta a kislány biztató szavait, összeszedte minden csepp bátorságát, a kislány felé ugrott, és elkezdett csapkodni a szárnyaival, és pontosan a lány vállán landolt, az összegyűltek nagy örömére.
