Még a városnegyeden kívül eső zöld erdőszél is jól látszott, és ebben az erdőben lakott Roppantjólhalló Tapsifüles, Megmentő Mókus és Kicsifakopáncs, a Bobó barátai. nigy hát felnézett a kék égre, majd le a zöld erdőszélre, aztán le az útra, és ekkor hirtelen elszédült. Nem jó ezt a csúcsforgalmat nézni, a sok autót, meg a sok gyalogost, akik ott tolonganak a járdán, ahol a sok jelzőlámpa villog. Ezért Bobó nagyon jól kapaszkodott, de végül annyira elszédült, hogy lebukott, és párkányról-párkányra szökdincselt, lefele, a zajos világ irányába. Mivel repülni nem tudott, nagyon keményen tartotta magát az erős csőre segítségével, amellyel diót és mogyorót szokott törni.
Nem messze tőle, ugyancsak a hetedik emeleten sütkérezett a napon Pedró kandúr, ez a szinte sárga szőrű, zöld szemű macska, aki nappal is nagyon jól látott a többi cicával ellentétben, és ezt ha nem tudnátok, niktalopiának hívják. Pedro Bobo után vetette magát.
Kíváncsiságból persze, mi más okból! Erkélyről-erkélyre ugrálva követte Bobót, ki az utcára, majd be az áruházba, és ott utat tört magának a vásárló-, illetve szájtátó emberek között.
Bobo sétálgatott az emberek lábainál, vigyázva, hogy senki se tapossa el, csipegetett néhány szem szezámmagot egy elhullajtott kiflicsücsökről, bekapott két szem cukorkát az egyik édességpultról, aztán felröppent egy próbababára, majd egy műpálmára, amely a bejárat melletti szökőkútnál áll, tudjátok, ott a kávézó mellett.
Aztán innen bámulta a színes kirakatokat, majd hirtelen honvágya támadt. Haza akart menni. Egy furcsa sapkát viselő kislány elkiáltotta magát:
