Mirmidonnát egyenesen Kátrány Ezredeshez vitték. Az Ezredes nigy szólt az előtte sorakozó hat sáskakövetnek, miközben a szemét le nem vette Mirmidonnáról:
- Menjetek el Bimbóvárba és mondjátok meg, hogy Mirmidonnát odaadjuk két... – aztán szemével még egy kis ideig méregette a lányt, és folytatta – ... négy almáskertért cserébe.
A királynő a gyantarágózást percig nem hagyva abba, gőgösen nigy felelt:
- Jobb ajánlattal kellene előhozakodni, hisz az én hernyóimnak van annyi sütnivalójuk, hogy nem fogják a területeiket egy királynőért átengedni cserébe.
- Hallagass, féreg!
Ez halálos sértés volt. Mirmidonna az ezredes arcába köpte ragacsos rágóját, hogy azt alig lehetett onnan levakarni. A sáskahölgyek pedig csak hüledeztek, és megállapították, hogy bizony Mirmidonna alig fér abban a hernyóbőrében, annyira büszke. Nem is sejtették, hogy ebben mennyi igazság volt.
Kátrány Ezredes kénytelen volt a tűz mellett pirulni, amíg a gyanta le nem olvadt a képéről, és közben a szolgák szorgalmasan húzták, pengével vakarták lefele a szakálláról a ragacsot. Mirmidonnát pedig bezárták a Naracssárga Toronyba és egyetlen levelet és egy csepp vizet adtak neki óránként. Ilyenkor egy sáskahóhér és három sáska - katona lépett be, s tűszuronyaikkal mindig felszögeztek egy-egy királyi lepkét a cella falára, de Mirmidonna pedig ezeknek is rágót köpött az arcába, és a nyelvét is kiöltötte rájuk.
Már négy órája ült a cellában mozdulatlanul az asztal mellett, háttal a falnak, amely tele volt felnyársalt lepkékkel. A sáskák beszéltek hozzá, de ő meg sem hallotta, még a fejét sem fordította meg. A hóhér és a katonák ezt kérdezték egymástól: “Vajon mi történhetett, hogy még csak le sem akar köpni többé minket?”
