Erre Mirmidonna meglökte, de a generális elkezdett gúnyosan hajbókolni, hogy elterelje a figyelmet. Aztán a királylány kért egy zöld teát, de a főkamarás rávigyorgott, és azt mondta, hogy a teáskanna kiürült, várni kell, amíg új teát főznek.
Mirmidonna egy rendkívül vékony és bájos hernyólány volt. Rózsaszín szeplős fehér arca, zöld szeme volt, és állandóan gyantát rágott rágógumi helyett. Két hosszú kunkori csápja finoman remegett a feje tetején. De most fáradt volt, és alig állt a lábain. (A hernyók általában oldalsó irányban haladtak utolsó négy pár lábukon, a többit csak akkor használják, hogyha nagyon fáradtak.)
Mirmidonna felállt és nigy szólt:
- Mielőtt visszavonulnék, uraim, jusson eszükbe, hogy én vagyok a királynő, és tiszelniük kell engem!
A naggyűlés hajlongani kezdett, de miután a királynő kivonult, hahotázásban törtek ki. Mirmidonna a szobája fele tartott, de hirtelen visszafordult és váratlanul rányitotta az ajtót a tanácsra, beviharzott és maga mögött rettenetes erővel becsapta az ajtót.
Aztán a generális arcába köpte a gyantarágót, hogy annak az arcára tapadt, mint egy álarc. Olyan hangosan elkezdett kiabálni, hogy a csilláron csilingelni kezdtek az üvegkristályok.
- Szégyentelen, szőrös hernyónépség! A királyság bajban van, és nektek semmi máson nem jár az eszetek, csak a rangjezéseiteken! Én rendelkezem életetek és halálotok fölött, ne felejtsétek el! De hogyha tizenegy percen belül nem mutattok be nekem egy új védekezési tervet, királynői szavamat adom rá, hogy úgy fogtok csüngeni, mint az almák! (ez azt jelentette hernyónyelven, hogy felakasztatja őket) Aztán szúrós tekintettel mindeniknek egyenként jól az arcába nézett, és ahogy jött, úgy is ment.
