Egyszer volt, hol nem volt, réten innen, dombon túl, a vaskaputól bocskornyira, a köves úttól lábnyomnyira volt Jégcsap király birodalma. Annak a kellős közepében, a fehér galléros gyilkosgalóca tövében egy barlang tátongott. Falai mészkőből voltak, melyeket puha moha takart be, és csak itt-ott villant meg a napfényben néhány szikladarabocska. Senki sem sejtette, mi lehet a barlang mélyén, pedig ott díszelgett Jégcsap király palotája.
ím nem volt cifra palota, az ablaka sem volt zöldre festve, de még tubarózsa sem volt a párkányon. Jégvirág? No, abból jó sok volt. A bejáratot jégoszlopok díszítették, a szobákban jégvirágos padló volt, a mennyezetet pedig ezer meg ezer csilingelő, csengő-bongó jégcsap borította.
Ebben a palotában lakott a király meg a királyné és a csengőhangú leányuk. A leány mindennap kisétált a palota mellé, a hidegvizű tó szélére.
A tóban rézszínű halacskák, vak lazacok laktak. Szemük nem volt, de fülük annyi, ahány pikkely a hátukon. A királylány mindennap a halacskákkal játszadozott. Ha dalolni kezdett, a jégcsapok csilingeltek, a vak lazacok pedig táncra perdültek. Olyan muzsika fakadt a lyukból, hogy egészen a vaskapuig elhallatszott.
A vaskaputól bocskornyira egy favágó éppen fát vágott, amikor hirtelen lágy csilingelésre emelte fel a fejét.
- Mi lehet ez a csengés-bongás? Megyek, megnézem. – mondta, aztán vállára tette baltáját, megragadta tarisznyáját, és elindult a csengő hang után.
