Kopogtatott a legény. Az öntőmester ajtaján zörgetett.
- Ki az? Ki háborgat otthonomban? – szólt ki csípős hangján az öntőmester, és megpattintotta az ajtót.
- Kedves Öntőmester, bántani én nem akarlak, csak hajlékot keresek a fejem fölé. Meg aztán egy kis falnivaló sem volna rossz az éhes gyomromnak. – mondta alázatosan a szegény legény.
- Hát nem bánom, ha holnaputánig megöntesz ezer vasüstöt, itt alhatsz az otthonomban. – nigy az Öntőmester.
- Itt a kezem, nem disznóláb! – és bedugta a kezét a résen a szegény legény.
Az Öntőmester beengedte a szegény legényt, jót vacsoráztak, aztán nyugovóra tértek. Másnap reggel hajnalban kelt a szegény legény, jó nagy tüzet rakott, megolvasztotta, majd keverte a vasat reggeltől estig, míg el nem készült az ezer vasüst. Ekkor az üstöket egymásra rakta, s lett ebből egy akkora vashegy, hogy még az ég madarai is csodálkozva nézték. Az Öntőmester nigy szólt a szegény legényhez:
- nigéreted betartottad, az ezer üstöt megöntötted, nesze neked is egy üst. – evvel odanyomott a kezébe egy jó nagy vasüstöt.
A szegény legény megköszönte az ajándékot, és útnak indult. Innen már csak egyenesen előre kellett mennie. Hamarosan a fehér galléros gyilkosgalóca tövéhez érkezett, de a barlangnak hűlt helyét lelte. Nem volt itt se lyuk, se moha, se napfény. De volt helyette rozsdás sisak, kanál, villa, elnyűtt bakancs. A szegény legény elővette vasüstjét, és elkezdte beleszedegetni az eldobott kacatot. Hét nap és hét éjjel dolgozott, de bizony meg nem látszott a munkája. Hej, a nyolcadik napon a szegény legény csüggedten telepedett egy tölgyfa árnyékába, és már-már azon gondolkozott, hogy hadd vesszen a muzsikáló palota, amikor megszólalt a tölgyfán ülő bagyoly:
