- Uhum-buhum, el ne menj,
Sok kicsi sokra megy,
Mi vasüstödet megrakjuk.
Szemétdombra elvisszük.
A szegény legénynek a földbe gyökerezett a lába, úgy megijedt a furcsa hangtól, de még arra sem volt ideje, hogy magához térjen, a bagoly máris hívta a verebet, a veréb hívta a vérebet, a véreb hívta az egeret, az egér hívta a pelét, a pele hívta a békát, a béka hívta a bikát. Az állatok azonnal munkához láttak. Az egér, a pele és a béka a lim-lomot kapkodta. A szegény legény, a véreb meg a bika a teli vasüstöt tolta. A bagoly meg a veréb a barlang mélyéről hozta fel a kacatot. nigy ment a munka pirkadattól alkonyatig, mindennap.
Telt-múlt az idő, a szegény legénynek jó hosszú szakálla nőtt, míg sikerült az összes kacatot elvinni. Ekkor a Kévekötő kötelét elővette, egy tölgyfa vastag törzséhez erősítette. A vasüstöt vízzel teletöltötte, majd a mélybe leengedte. Ezután pedig ő is a kötélen beereszkedett. Szeme-szája elámult a csodálkozástól, hiszen a barlang mélyén egy hatalmas palotát pillantott meg.
A bejáratot jégoszlopok diszítették, a szobákban jégvirágos padló volt, a mennyezetet pedig ezer meg ezer jégcsap borította.
A szegény legény a vasüstből egy kis vizet mert ki, evvel szép tisztára mosta a bejáratot, felsikálta a jégvirágos padlót, de még a megfakult jégcsapokat is egyenként megtörülgette. A tóba friss vizet engedett, a beteg lazacokat tiszta vízzel jól megmosta. Láss csodát, a halak egyszeriben meggyógyultak, táncra perdültek, nigy énekeltek:
