A katonák fűt-fát felkutattak, még a gyilkosgalóca fehér gallérja alá is belestek, mégsem találták a hang gazdáját.
- Bújj elő, bújj elő, te csengőhangú, madárfüttyű akárki! –csalogatták a katonák a királylányt.
De a lány nem akart előbújni a palotájából:
A réten innen, dombon túl,
Vaskaputól bocskornyira,
Köves úttól lábnyomnyira,
A gyilkosgalóca tövében,
Egy barlangnak közepében,
Jégvirágos palotában,
Hidegvizű tavacskában,
Hat vak lazac táncra perdül,
Ici-pici jégcsap csendül.
Akármibe fogadom,
Magam meg nem mutatom.
Ekkor a katonák a barlangnyilás mellé telepedtek, és lett ott ám dinom-dánom! Három nap és három éjjel mulattak. Ettek-ittek, ugrándoztak, bukfenceztek, cigánykereket vetettek, s a korsójukat, kannájukat, késüket és villájukat, sisakjukat, páncéljukat, elmirzselt-morzsált elemózsiájukat, mind a lyukba vetették.
Nem is gondoltak arra, hogy milyen nagy kárt tettek, hisz a sok lim-lom teljesen ellepte a hidegvizű tavat. Sírt a királylány, zokogtak a halak, bánkódott a hidegvizű tó, és éktelen haragra gerjedt a birodalom királya:
- Ettetek-ittatok, mulattatok,
A sok lim-lomra nem vigyáztatok!
A kis tavamat beszennyeztétek,
A palotámat tönkretettétek.
A heje-hujából most már elég,
Szikrázik a szemem, a dühtől ég!
