Asztalhoz ültünk mindannyian, voltunk vagy harminc ifjú pár, és elkezdtünk enni, inni, a zenészek meg csak húzták a talpalávalót. Elkezdődött a menyasszonyi tánc is, és az én csúf társam mintha karót nyelt volna, úgy táncolt, esetlenül, idétlenül, némelykor pedig úgy forgott, mint egy pörgettyű. Eljött az ideje, hogy hazafele induljunk. Azt gondoltam, hogy adnak neki is egy lovat, de nem adtak, nigy ketten ültünk egy lóra. Elbúcsúzott az apjától, az anyjától, a testvéreitől, sógoraitól, és a többi rokontól, és persze a szép húgától, aki szintén menyasszony volt, és aki most is igyekezett magába fojtani a kacagását.
Végül ölbe vettem a szépséges rondaságomat, és feldobtam a ló hátára, a nyeregbe. Erre ő elkezdett jajveszékelni:
- Apááám, ez nem szeret engem, nézd, hogy földobott a ló hátára!
- Miii? – dühödött fel a vörösképű – vigyázz a viselkedésedre, vejem!
- Nem igaz, kedvesem, csak úgy tűnt neked, hogy dobtalak.
- Nem tűnt úgy neki, hanem tényleg dobta, én is éreztem, hogy dobta. – mondta a ló.
- niááállj! – üvöltött az apa – állj csak meg, fiam! Hej, jóemberek, nézzetek csak ide, ez a legény jobb feleséget érdemel! Hozzátok csak ide neki azt, akit érdemel hát!
Én pedig megszégyenülten és félszegen álltam, nem tudtam, mitévő legyek, amikor látom, hogy érkezik egy bivalycsorda, szotyogott róluk a trágya, s hát köztük van az iszapfürdős bivaly is! Istenem, megáll és csettint egyet a hatalmas vékányi ajkaival. Az intéző pedig veszi az irkát és nigy szól hozzám:
- Nos, fiam, melyiket választod?
- Én nem választom inkább egyiket sem, csak a menyasszonyommal maradhassak! – mondtam remegve. Azzal felültem a menyasszonyom háta mögé, és meg akartam a lovat sarkantyúzni, de az anyja éles hangon utánamkiáltott:
- A bivaly a hozomány része! Veletek kell mennie! Ne menjetek túl gyorsan, nehogy elfáradjon! Tudtam, hogy a hozomány két hét múlva fog érkezni, hát nem értettem, hogy ennek a bivalynak miért kell most mindenáron velünk tartania.
