Azt hiszem, elfeketültem mérgemben. A hegyomlásnyi ember pedig ordított:
- Látod-e, milyen büszke lány! Nem hiába vártál annyit, nem hiába tetted meg ezt a hosszú utat.
Aztán, mivelhogy látta a hallgatag és szomorú képemet, röviden megkérdezte:
- Tán van valami ellenvetésed?
- Ni..nincs... – mondtam dadogva.
- Akkor meg?
- Le vagyok nyűgözve, a lánya... túltesz az elvárásaimon...
- niáá, örvendek... – mondta, és összedörzsölte a tenyereit. – Éreztem én, hogy te leszel a vőm, már akkor tudtam, amikor beléptél a kapun. Ne haragudj, hogy ezt nigy nyíltan kimondom, de néha bizonyos dolgokat előre megérez az ember. Mindig egy derék embert szerettem volna ennek a lányomnak férjül.
Nagy lármát akartam csapni, fel akartam lázadni, le akartam leplezni a kérők előtt ezt az egész bivalyos históriát, hogy tudja meg mindenki, hogy mi is történik azzal, aki visszautasítja a menyasszonyát, de uralkodtam magamon. Valami azt súgta, hogy engedjem a dolgokat a maguk mentén haladni, és ne hozzak szerencsétlenséget a saját fejemre. Lehet, hogy majd hazafele menet mérgemben belököm majd egy szakadékba, aztán pedig elmegyek egy kolostorba és ott fogok vezekelni, soha többé nem gondolva a nősülésre.
A rusnyaság hahotázott és drágalátos szemeket meresztett rám:
- Menj, kedvesem, szedj nekem kamillát, annyira odavagyok érte...
- Tüstént megyek, indulok, drágám! – azzal füttyentettem a lovamnak. De ezek nem engedték, hogy a saját lovamra felüljek, hanem hoztak helyette egy másikat az övéikből. Felültem a nyeregbe és elkezdtem vágtatni a domboldalon felfele, mint a szél, arra gondolva, hogy ez egy jó alkalom a szökésre. De amikor a kaszálóra értünk, a ló levetett a hátáról és rám prüszkölt:
- Szedd gyorsan, és menjünk, mert éhes vagyok!
Semmit sem tehettem. Szedtem egy ölnyi kamillát, visszaültem a ló hátára, és visszamentem az én menyasszonyomhoz. A muzsikusok már húzták a menyasszonyok nótáját: „Ne sírj babám, ne sírj...” és a rusnya lány egyre csak könnyezett.
