Nem is tudom mikor csókoltam meg, azzal gyorsan kimásztam.
Újrakezdtem a mosakodást, vigyázva, hogy nehogy ismét elcsússzam, de ezúttal nagy igyekezetemben csak a szappan csusszant ki a kezemből, egyenesen bele a kútba. Miközben a posztóharisnyámat rángattam fölfele magamra, megpillantottam egy fehér ruhás alakot, aki valószínűleg egyik húgocska lehetett, vagy épp maga a világcsúf leányzó, aki még mindig az udvaron tartózkodott, csakhogy engem bámulhasson.
Bementem a szobámba, hogy befejezzem az öltözködést. Kis idő múlva bejött a ház asszonya, és vacsorázni hívott. Egy fekete, mezítlábas parasztasszony volt. Nagy vastag lábai voltak, és egyfolytában mormogott magában, simítgatta itt-ott az ágyneműt. Egy nagy konyhába vezetett engem. A tűzhely mellett két lány fakanalakkal kavargatta a puliszkát. Megérkezett a család, a béresekkel együtt pontosan húszan voltunk. A lányok kiborították a vöröses puliszkát, amely akkora volt, mint egy szerérkerék, a gazdasszony pedig bivalyvajat meg túrót tett a kis cseréptálkákba.
A rusnyaság sehol sem volt, és láttam, hogy az asztal körül csupa formás lány ül, sőt az egyik el is nyerte tetszésemet. Az apa elkezdte szeletelni egy cérnaszállal a puliszkát.
És hogy egy kicsit felviduljak a bivalyos történet után, megkérdeztem, hogy hol van a világszépe lány, mert sehol sem látom.
- A lányom, – mondta az apa – nagyon törékeny, keveset eszik és szégyenlős, főleg, ha kérőt lát a ház körül, olyankor visszahúzódik, ami nagyon ritka és szép tulajdonság egy ilyen csinos lány esetében, mint amilyen ő, és akit az ugyancsak megnézhetne akárki.
- Aha, – mondtam – és az apa fenyegető külseje tartott csak vissza attól, hogy el ne nevessem magam.
- Hát jó órában legyen mondva, fiam – mondta, majd felemelt egy butykost és jól meghúzta – te is meg fogod találni azt, akit a jóisten elrendelt neked, fiam, no meg az én nagylányom is kap valakit majd magának.
- Isten... – szinte azt mondtam, hogy őrizzen, de aztán kijavítottam magam és azt mondtam, hogy...segítsen!
