Bólintottam, és elnéztem ezt a sovány, szikár teremtést. Már beesteledett, a falut körülölelték a dombok, amelyek most mintha magasabbak lettek volna, és mint valami sötét kísértetek, kezdték összedugni a falu fölött a fejüket, titkokról suttogva egymásnak.
A béresek talikcsákkal hordták a trágyát az udvar végén lévő gödörbe. Erős istállószag és füst terjengett a levegőben. Két kisebb lány – nyilván a nagylány húgai – bevezettek egy szobába, meggyújtották a lámpát, aztán miközben ágyaztak nekem, folyton kuncogtak. Hagytam, hogy végezzenek a dolgukkal, hát kimentem a kúthoz mosakodni. Húztam egy jó vödör vizet, majd a fejemre öntöttem. Jól lehűtöttem magam, aztán megtörülköztem, majd elindultam, hogy fölhúzzam a bocskoromat, amelyet egy kissé távolabb vetettem le, hogy nehogy elvizüljön. De ekkor hirtelen megcsúsztam, és valami hideg, enyves, iszapos gödörbe estem. Kezdtem vergelődni, kapálózni, elkezdtem aztán kiabálni, de a kivilágított házból mégsem érkezett senki a segítségemre. Egyszercsak észrevettem magam mellett két fénylő, kidülledt szemet, aztán heves szuszogást hallottam: egy bivalytehén volt, amely ott feredőzött az iszapban, és mély bőgése azt jelezte, nem örül annak, hogy az iszapfürdőjét meg kell ossza velem.
Megint elkezdtem üvölteni, és erre az a rusnya vénlány jött ki a házból, meresztvén a szemeit nigy szólt:
- Ne félj, csak csókold meg, és nem lesz bántódásod!
Nem hittem a füleimnek. Nézem őt, nézem a bivalytehenet:
- Mégiscsak, nem csókolhatnálak meg inkább téged?
- Hm, nem illendő... – mondta és egyik lábáról a másikra állt, zavarodottságában pedig kezdte markolászni a kötényét – s aztán nem én vagyok ott az iszapban maga mellett.
A bivaly tekintete hevessé vált, és csücsöríteni kezdte a nagy nedves ajkait. Istenem, mit kell tennem? Megpróbáltam menekülni, de az iszapban csak még jobban elmerültem, s ez a szörnyeteg rám szögezte a szarvait és bús bőgésbe kezdett.
