Lukácsék háza az épületcsoportból a legutolsó volt, és a legszélen helyezkedett el, a ház hátsó fala pedig pont a szakadék szélén állt. Kora reggel volt, egy teremtett lelket sem lehetett még látni, de a falu lúdjai már ringó lépésekkel ereszkedtek lefele az úton. Ahogy engem megláttak, felém nyújtották a nyakukat, és mérgesen rámsziszegtek. A ház kapuja nyitva volt, nigy besurrantam gyorsan az udvarra. Onnan néztem végig, ahogy a libák megérkezve a szakadék szélére, szárnyra keltek, és lerepültek a széles mezőre. Lukács a küszöbön állt, és mosolygott:
- Majd csak este jönnek haza, gondjuk van saját magukra.
Bementem a hűvös szobába, és leültem egy lócára. A helyiség kicsi volt, fehér falait szőnyegek borították. A fal mellett volt egy kutyalábakon álló érckályha, amely a szoba nagyrészét elfoglalta. Már tavasz volt, a kályhában nem tüzeltek, a kályalapon májusi leostyánt szárítottak. Az ajtónyíláson átláttam a szomszéd szobában felállított szövőszékre.
- Dehát, hol vannak a tieid?
- Édesanyám kiment, hogy nyújtózkodjon egy kicsit. Egész éjszaka szőtt. – mondta Lukács.
Midenféléről csevegtünk, amikor hirtelen zaj hallatszott a kályhából, az érckarikák elkezdtek táncolni és zengeni-bongani. Félrevettük a leostyánmarkokat, a kályhaszemeket úgyszintén, és ekkor egy gyermekfej emelkedett-, és sétált ki az érckályhából.
- Å a lánytestvérem. – mondta Lukács, és gyorsan ölbekapta, mialatt én egészen elfehéredtem e furcsa alvóhely láttán. A kislány két éves lehetett, és meztelen volt. Gyorsan segítettem Lukácsnak, egy teknő vízben megfürdettük, és kis fehér ingecskébe meg ruhácskába felöltöztettük. Olyan volt, mint egy eleven pitypang, akire vigyázni kell, hogy nehogy a szél elfújja. Egyenesen a szemembe nézett, és az volt az érzésem, hogy keresztüllát rajtam.
