Úgy éreztem, mintha fojtogatnának:
- Hát iskolába nem fog járni?
- Minek menne? Szebben megtanul varrni talán? Még megtudja, hogy honnan jött, és merre tart, megtanulja túlélni az első szerelmet.
- Hát én biztos nem fogom túlélni… – mondtam, és Annácskára néztem.
Lukács hallgatott, mint egy bölcs öregember, aki már sok mindent tud. Három esztendővel volt idősebb, mint én. Most fölkapta a kishúgát a nyakába, és nigy mentünk tovább, le a völgy felé.
A folyók fehéren habzottak, akár a tej.
- Próbálj meg mindig a nyomomba lépni, – mondta, – mert itt ingoványok is vannak, és állandóan változtatják a helyüket, itt minden mozdul, költözik, csak a folyó őrzi meg a medrét, pedig el sem várnád tőle… a folyó mutatja az utat.
Annácska csukott szemmel és a nap felé fordított arccal énekelt, a bátyja mellkasán dobolva apró lábacskáival.
A folyóparton pihenőt tartottunk. Végignyúltunk a napsütésben a nagy kőgombócokon, aztán megfürödtünk a fehér habokban. A víz sűrű volt, akár a tej és csak úgy szállt belőle a gőz. Annácska kis fehér pillangókat hajkurászott. A levegőben összekeveredett az átforrósodott kő illata a zöld fűnek és a tejnek az illatával. Én ezt a kiaszott, kevés füvet termő, vörös dombokkal szegélyezett tartományt néztem, és a tekintetem mindegyre a folyók irányába szaladt. A folyók egy fennsíkhoz vezettek, amely innen égbe emelkedő falnak tűnt.
- Itt a föld meddő, túl sok vasat tartalmaz, nigy kevés a legelő.
