- Hazajöttél, no?! – örvendezett nekem, aztán röviden csak ennyit kérdezett: – Nos, hogy állnak a dolgok?
Becsületes arcáról lerítt a bánat, látszott, hogy nehézségekkel küszködik. Nem hazudhattam neki. Szemlesütve mondtam:
- Úgy, hogy igaz…
- A nádvágóját az átkozottjainak! – azzal felpattant egy lóra és elvágtatott. Másnap a tehenészek csapatostul átlovagoltak a Tejvölgybe, de már nem találtak ott semmit, de semmit, még csak egy ottfelejtett pisztolyt sem, a házak meg az istállók is mind-mind üresen álltak.
Attól kezdve azokat a vékony, hosszúszarvú teheneket már soha többé nem lehetett látni a vásárokban. A marhakereskedők élete is visszatért a régi kerékvágásba.
Tíz esztendő telt el. Egy nyári nap átlovagoltam a tejvölgyi elhagyatott faluba. Már nem találtam meg a házakat, a régi helyeket sem ismertem föl, csak a folyó volt ugyanolyan, mint annak idején: nagy gömbölyű kövek és zöld fű szegélyezte a partot. Körbe-karikába jártam mindenfelé, aztán visszamentem a folyóhoz, belovagoltam a vízbe, s hát ugyanolyan sekély volt, hogy alig borította víz a lovam patáit, és ugyanúgy fortyogott, habzott, mint annak idején.
Elindultam a folyó mentén lefele, hol az egyik, hol a másik ágon. Mentem, mendegéltem, és gondolkoztam magamban: egy olyan feleség mellett, mint Annácska, még azt sem bánnám, ha nem tudnám eladni a teheneimet, vagyis mellette nem tudnék haragudni. Vajon most felnőtt korában is olyan szép? Mert az anyja olyan, mint egy kövér liba!
A gyermekek azért szépek, hogy a felnőttek jobban vigyázzanak rájuk, ez szépség csak egyfajta védekezés. Ahogy növekednek, elkezdenek a szüleikhez hasonlítani. És én tudom, hogy még akkor is szeretném őt, hogyha olyanná válna, mint az anyja. Pontosan tudnám, hogy ez a liba-asszony külső őt rejtegeti, és ez nekem épp elég volna.
