Tehát minden igaz volt. Ez azt jelentette, hogy apáméknak tényleg volt aggódnivalójuk. De hogyhogy Lukács meghívott ide, hisz tudhatta volna, hogy én mindezt látni fogom.
Visszamentem hát a fekhelyemre. Reszkettem a hidegben. Az ágyban Lukács feküdt, és tekintetét rámszögezte.
- Ne aggódj. Tudom, hogy mi egy átokként ülünk a becsületes tehenészek nyakán, de látod, hogy nincs más választásunk. Viszont hamarosan elköltözünk innét.
- Hová? – kérdeztem dermedten.
- Oda, ahol a legelők vannak.
Másnap amiután felébredtem, a kútnál megmosakodtam, öntöttem a vederből magamra a kútvizet, közben az éjszaka nyomasztó képei ott keringtek a fejemben, és nem tudtam tőlük semmiképpen megszabadulni. Benéztem az istállóba, és ugyanazt láttam, amit egy nappal előtte: a tehenek mélyen aludtak, szarvaik összefonódtak.
Elbúcsúztam Lukácstól, Annácska felől érdeklődtem, de azt a választ kaptam, hogy elcsigázottan érkezett meg, és még mindig mélyen alszik.
Elgondolkoztam azon, hogy vajon a tehenek közt alszik-e, mint én gyerekkoromban, vagy egy szép fehér nyoszolyán, mint ahogy az egy hozzá hasonló lánynak illendő lenne. Dehát mit számít most már mindez? Kifordultam a kapun a libasereggel egyszerre, végignéztem ismét, amint szárnyra kelnek a széles völgyben, és amint tovatűnnek. Aztán megindultam a vonatmegálló irányába.
A hosszú út jót tett nekem, meghánytam-vetettem magamban szépen a dolgokat. Vajon el kell-e mondanom apámnak az itt látottakat? Hogyhogy Lukács nem aggodalmaskodott csöppet sem emiatt?
Hazaértem. Apám az istállóban volt. Két béresünkkel épp a lovakat vakarták.
