Kölcsönadtam neki a pizsamámat, mert körülbelül egyforma a termetünk, aztán azzal el is rohant a fürdőszobába. Erre azért volt szükség, hogy nehogy valaki a háziak közül észrevegye őt. Addigis a gondjaimra bízta a varázsléggömböt, amellyel csak éjszaka lehetett utazni.
Apám megszidta, amiért túl sok teát ivott, aztán szerencsésen visszajött és felöltöztünk, együtt megfogtuk a varázsléggömböt, és elindultunk megkeresni az Elvarázsolt Herceget. Ayako mindent alaposan kijegyzetelt egy papírlapra. Tudta, hogy egy erdőbe kell megérkeznünk, amelyet csak ő ismert. Itt egy csúnya békát kell keresnünk, amelyet pontosan éjfél és éjfél után fél órával meg kell csókolnunk. Aztán a tervek szerint a békának Elvarázsolt Herceggé kell változnia. A könyv legalábbis ezt állította, és nekünk semmi okunk nem volt, ami miatt ne hallagattunk volna a könyvre. Sőt, az is teljesen logikus volt, hogy minél csúnyább békát találunk, annál szebb Elvarázsolt Herceg lesz belőle.
Az erdőben nagyon össze kellett szorítanom a fogaim, hogy ne vacogjanak. Vaksötét volt, és az ágak félelmetesen ropogtak a lábaink alatt. Egy madár kiütötte kezünkből az elemlámpát. Szerencsére nem aludt ki.
Egyszercsak találtunk egy dülledtszemű békát, amelynek akkora szája volt, mint egy szelet görögdinnye. De Ayako szerint nem volt eléggé rusnya. Egy ágacska segítségével felfordította, majd ezt mondta:
- Nem látod, hogy mégcsak nem is békanyálas?
Úgyhogy tovább kerestünk. Végül találtunk egy csámpás példányt. Örömünkben mindketten felugrottunk. Olyan volt, mint egy nagy kásás, túlérett körte, amin áthaladt egy teherautó. Vaksi volt, a bőre hideg és nyirkos, és ráadásul a hasa tele volt narancssárga undorító csomókkal. Pontosan éjfél múlt huszonöt perccel. Az első, aki izgatottan megcsókolta, Ayako volt. Mivelhogy a béka nem mutatott életjeleket, Ayako átnyújtotta nekem is.
