Az igazi csillagokat is látom az ablakon keresztül, hiszen a nyolcadik emeleten lakom. De tegnap este mintha feketére festették volna az ablaküvegeket, semmit sem láthattam. Hirtelen egy koppanást hallottam az ablakban. Először azt hittem, hogy egy ág, vagy egy eltévedt denevér, amely most jól beverte a buksiját. De a kopogások egyre sűrűbben hallatszottak, és a szívem elkezdett a torkomban verni. Fejemre húztam a takarót, azzal a reménnyel, hogy akkor semmit sem fogok majd hallani. El kell ismernetek, hogy nincs semmi szégyen abban, ha valaki az éjjel kellős közepén fél egy idegentől a nyolcadik emeleten. Csak egy kicsin múlott, hogy nem kiáltottam át a szüleimhez a tulsó szobába. Ezt megtettem volna, ha a kíváncsiságom nem lett volna nagyobb a félelmemnél, amely arra bíztatott, hogy dugjam ki a fejem a paplan alól és félszemmel lessem meg, hogy mi is történik.
Az ablak irányában egy gyerekarc volt kivehető, egy elemlámpa kerek fénye vetült rá, szájával éppen mondott valamit, de én nem értettem, hogy mit. Ahogy figyelmesebben elnéztem, hát látom, hogy nem más, mint Ayako. Vagy valaki más, aki pontosan olyan, mint ő. Összeszedtem a bátorságom, és a közelébe mentem, ő pedig intett nekem, hogy nyissam ki az ablakot.
Zilált volt a haja, nézése bandzsa, mintha egy ördögi lény nézett volna rám, aki a barátnőm bőrébe bújt. Mégis, amint kinyílt a szája, és beszélni kezdett, úgy tűnt, hogy mégiscsak a barátnőm. De egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ő az. Akkora szívem volt, mint egy hétig éheztetett bolhának, amikor mégiscsak kinyitottam az ablakot.
- Te vagy Ayako? – súgtam én.
- Nem, hanem a japán császárnő! Engedj már be, mert mindjárt magamra eresztem!
- És, hátha egy kísértet vagy?
- Hát akkor már tizenötször megzabáltalak volna… „Hogyha már nagy, akkor töltöttkáposztával.” – ez a titkos jelszó, rendben?
