Tanító: De, hogyhogy?
Emma: Én én a babáimmal szeretek játszani...
Tanító: De...dehát az ábécét meg kell tanulni!
Ella: És én, én meg a labdával szeretek...játszani...
Tanító: Dehát az ábécé is fontos!
Emma: De ezek a betűk nekünk nem kellenek...semmire se jók...Olyan unalmasak...
Ella: ..és gőgösek!
A tanítóbácsinak nem volt mit tennie. Kénytelen volt kiengedni őket játszani, egész naphosszat! Amíg be nem esteledett.
Miközben ugróköteleztek, egy dalocskát énekelgettek, amelyet saját maguk találtak ki, és valahogy nigy hangzott:
Irkafirka az irkában
Nem vagyunk az iskolában!
Három póknak kilenc lába,
Úgysem megyünk iskolába!
Mi csak játszunk boldogan,
Reggel, este, gondtalan,
Minek nekünk iskola!
Egyikünk se ostoba!
Emma: Oh, de elfáradtam...És nézd, este lett...És ááá...álmos lettem...
Ella: Én is álmos lettem.
Ella és Emma most éppen mélyen alszanak, hisz a játszásban nagyon elfáradtak. De ők nem tudják, hogy betűk nélkül a világ veszélyben lenne.
A betűk mindenütt ott vannak, nélkülük nem boldogulunk. Nem léteznének levelek, mert nem léteznének postacímek. A szilvalekvárt lecsónak néznénk, hogyha nem lennének a befőttesüvegek felcímkézve. De még az is megeshetne, hogy nem tudnánk, hogy kik vagyunk, hisz a saját neveinket is szintén betűkkel nirjuk le.
