Volt egyszer, hol nem volt. Ez a mese, kedves gyerekek, pontosan a mi iskolánkban történt meg két elsős kislánnyal. Hogy? Nem tudjátok, hogy hol van az első osztály? Hát a második emeleten, az igazgatóság fölött!
Azt hiszem, hogy Emmát meg Ellát nagyon jól ismeritek, az ikreket, akik középen ülnek, a harmadik padban. Dehát ki ne ismerné őket? Egész áldott nap játszanak, ugróköteleznek, ugróiskolát rajzolnak a járdára, – persze azzal a krétával, amit titokban elcsennek az osztályból, és lám, emiatt van, vagyishogy, emiatt nincs kréta a krétatartóban... – aztán fára másznak, megcibálják a kutyusok fülét... Egyszóval lehetetlenség ezeket a csintalan kislányokat észre nem venni...de végsősoron, hogyha szeretnétek tudni, amúgy nagyon helyes kis teremtések.
Habár ikrek, mégis különböznek: Emmának kékeszöld szeme és húsz szeplője, Ellának pedig zöldeskékes szeme és tizenkilenc szeplője van.
Láthatjátok, hogy az igazság az, hogy nagyon különböztek egymástól.
Azon a napon, amelyiken mindez történik, Emmának és Ellának sürgős elolvasnivalója akad: egy szó, amely egyszerű és ... nagyon nizletes. Tehát a tanítóbácsival együtt szépen elkezdik kibetűzni:
Emma: Aaaaaaaaa... l’lllllllö... ööööö... AL...
Tanító: Igen...
Emma: Al, al, al, alalalal... lalalala...
Tanító: Ej, Emma, Emma, Emma... Egyáltalán nem figyelsz... Ella, kérlek ismételd te is utánam: AL – MA, ALMA
Ella: AL – MA... MA
Emma: MAMA
Mindketten: Mamamamma... mamm!... mamm!... hahahahaaa
Tanító: Ej, lányok, lányok!
Mindketten: ööö... mi nem tudjuk, és nem is akarjuk ezeket tudni... nem akarunk olvasni!
