Valentin Marica
Nem azért nirok a gyerekeknek, hogy elaludjanak a szövegeim hallgatása vagy olvasása közben. Pont ellenkezőleg. Az az igazi, hogyha felülnek a falovacskára, és a Kényeztető kezek c. könyvemből egy gyeplőt sodornak maguknak.
Gondolom ezt annak ellenére, hogy kezdek megbékélni ezzel a mindenre képes világgal, amikor a gyerekeim pilláikon az álommal hadakozva kérleltek, hogy mondjak nekik mesét. Volt egy rendszeres szereplője is az esti meséimnek: Ionuț. Egy Kék Madár pedig minden este a csőrében langyos égbolt-darabkákat hozott a szófogadó gyerekek számára. Ilyenkor a szavak elözönlöttek, és elkezdtek lipinkázni, de nem a papírlapon, hanem Cezara Codruța vagy Emilian Cosmin arcocskáján. Egyik arcocska jobban tündökölt, mint a másik, attól függően, hogy milyen kalandokhoz érkeztünk a mesékben. Megesett, hogy Ionuț néha eltévedt az erdőben. Olyankor az én kis vándoraim, összekulcsolt kézzel, égő szemekkel és alvásra készen várták, hogy Ionuț bárcsak visszatérne.
Később elkezdtem lejegyezni a meséim szövegeit, anélkül, hogy tetszett volna nekem az, ahogy a füzet szárnyai közé szorultak a mesék, mint valami lepkék a rovargyűjteményben. Tetszettek azok a mesék, amelyek a fejemben voltak, és amelyekről sosem tudtam, hogy hogyan fognak majd befejeződni. Amikor Cezara és Cosmin már szinte a vállamig értek, elkezdtem nagyon nagy igyekezettel megírni Ionuț és a Kék Madárról szóló történeteket, hármat bukfenceztem, hogy nehogy baja essék a fecskefészkeknek. Szerettem volna, ha még sokáig megmaradnak, mert csak innen érték el a vállam magasságát, aztán a vállamra álltak, és kinyújtották a karjaikat… és aztán már nem is voltak többé…
(Elkezdtem verseket nirni az nirásjelekről… és ezekben a versekben a kérdőjelet a repkény levele helyettesítette.)
Nos, hová mennek a Gyerekek?
Keresem a választ túl az ni“perencián, és ha megtalálom, akkor mesélek majd róla…
És addigis…?
Szeretem el-elnézegetni a gyerekeket, látni, ahogy megfeledkezve a világról elmerülten játszanak, látni őket, ahogy felnőttekké szeretnének válni, aztán esetleg még azt is látni, ahogy tenyereikbe hajtják a fejüket, búsulnak, szüleiknek könyörögnek, hogy hozzák le nekik a Napot az égről, ahogy szülőkké akarnak változni, és azt, hogy mennyire igyekeznek elsőként célbaérni… és nigy tovább. Láttam őket tegnap is… ma is…
És ma már nőttek a tegnaphoz képest…! No, ezt a mesét tényleg leírom!