Azon a tavaszon rosszul állt az apám szénája. Mérgesen jött haza a vásárból, mert a csordának még a felét sem tudta eladni. Most is káromkodott, és vacsora nélkül ment lefeküdni, mint mindig, amikor nagyon mérges volt.
Másnap a környék összes marhatenyésztője összegyűlt nálunk az apámmal, lent a nagyszobában. Töltötték a bort, és hevesen vitatkoztak. Igazi tehenészek voltak, száz meg száz férőhelyes marhaistállók tulajdonosai, akik egy esztendőben csak kétszer mosakodtak, úgy itták az égetett bort, mint a vizet, és szalonnazsíros késeiket egyenesen a posztónadrágjukba törülték. De nem voltak rossz emberek, és a zsebükben mindig ott lapult egy-két kockacukor gyermek vagy a ló számára.
Összedugták a fejüket és úgy beszélgettek, – hisz a legyőzhetetlen konkurrenciáról volt szó: amikor vásárba mentek, messze félár alatt el kellett a fejősteheneket prédálják, vagy haza kellett hajtsák a jószágot eladatlanul, míg a Tejvölgy-bélieknek minden alkalommal sikerült teheneiket azonnal eladni. Ezek a tehenek vékonyak voltak, hosszú-, csavartszarvúak, nagy mennyiségű tejet adtak, és ez a tej rendkívül finom volt.
De mindezeken kívül még volt valami: ezek az állatok talán éjjel legelhettek, hogy ilyen sok tejet adtak.
- Akik megveszik őket, rögtön összkeverik a saját teheneikkel, és úgyis nappal legeltetik, hát akkor miért vásárolnak mégiscsak tőlük?
„A hírnév...” – mondta apám elkeseredve, és minden tehenészfő vele együtt mormogta csendesen: „...a hírnév”.
Mindjárt Lukács jutott az eszembe. Egy iskolába jártunk, és barátok voltunk. Å a Tejvölgyben lakott, és egy nap meghívott látogatóba magukhoz. El kellett mennem, márcsak azért is, hogy megtudjam az igazságot. Egy szünidei napon indultam, egy darabon vonattal mentem, majd gyalogszerrel, és meg is érkeztem nemsokára a Tejvölgybe. A falu egy fennsíkon terült el, amely egy széles és lapos völgybe vezetett, amelyet három folyó szelt át, aztán ezek összefolytak egyetlen nagy folyóvá, s ez egyedül hömpölygött tovább a vöröses színű, szikkadt dombok között.