Egyszer volt, hol nem volt egy király, aki nagyon szerette a dinnyét. Ezért is nevezte minkenki Dinnye Öfelségének. A király kertészei már évek óta a dinnyetermesztést tanulmányozták. Sőt, maga a király is szerette nézni, ahogy a dinnyemagok kicsíráznak és ahogy a zöld indák a föld fölé emelkednek. El is vetette a messzi földről hozott magvakat, és türelmesen gondozta őket. De a kifejlődő dinnyék már azelőtt sorjában elrothadtak, még mielőtt megérhettek volna. A királynő, habár őt is foglalkoztatták a király dinnyéi , mégis inkább azt szerette volna, hogyha egy gyermekük születik. Már nem volt nagyon fiatal, és arra gondolt, hogy de jó lenne egy kis vigasz majd öreg napjaira.
Egy nap Bojtorján, a király apródja, bármennyit is cirpelt fülébe a párnája alatt alvó nagy tücsök, mégsem volt képes idejében felébredni, hogy a dinnyemintás sötétítőket odahúzza az ablakra, még mielőtt az erős napfény a királyt megzavarhatta volna. nigy Åfelsége felébredt, hisz az arcába tűztek az égető sugarak, és látta, amint a csupasz kristályablakokon keresztül a nap kegyetlenül árasztja be a forróságot.
Elkezdett hát üvölteni:
- Bojtorjáááán! Az apród elcsigázottan aludt a szobácskájában, hisz egész éjszaka dinnyét locsolt. Kipattant az ágyából és már rohant is a király hálószobájába. Rögtön tudta, hogy miért hívatták.
- Kegyelem, felséges királyom, amiért nem ébredtem fel idejében, hisz…
- Hallgass, te, ügyefogyott! Hogyha ez mégegyszer előfordul, akkor meglátod, eltakarodsz a királyi palotából, ki az erdőbe disznópásztornak, Jankót pedig, a kanászt megteszem helyetted apródnak!
Bojtorján elhúzta a függönyt, amelyen ott sorakoztak a nagy zöld görögdinnyék és gondterhelt arccal kisétált a szobából.
