Ment, hogy megejtse szokásos reggeli fürdőjét: belebújt nyakig a nagy dinnyelocsoló hordóba. A kanász volt az egyetlen ember, akitől még nem kérdezte meg, hogy miért is nem nőnek meg a király dinnyéi. Nosza elmegy és megkérdezi, hisz sosem lehet tudni, ugye, hogy melyik bokorból ugrik elő a nyúl? Kimászott a vizeshordóból, felöltözött, bepattant rozoga pöfékelő kis autójába és egyenesen a bükkerdőig hajtott, amely már messziről látszott. Ebben az erdőben zabálták a bükkmakkot a király disznói. Nagy nehezen végre rátalált Jankóra, és nigy szólt hozzá:
- Tudod, hogy a mi királyunk mennyire szereti a dinnyét, mi pedig évek óta gyötrődünk már, hogy dinnyét termesszünk, de miután a gyümölcsök megjelennek, rögtön rothadni kezdenek és a mi munkánk mind-mind kárba vész. Nem tudod, hogy itt mit lehetne tenni?
- Lehet, hogy az a sok eső nem tesz jót nekik. – mondta a kanász. De gyere holnap, mert éppen a híres dinnyetermő Zöld Királyságból kaptam magvakat, csakhogy még elő kell keresnem őket.
Bojtorján megköszönte és visszatért a királyi palotába. A dinnyék miatti aggodalmaskodása, no meg a hosszú, rozoga autóval megtett út úgy kifárasztotta, hogy másnap sem tudott idejében felkelni, hogy a feladatát elvégezhesse.
A királyt ismét az arcába tűző napsugarak ébresztették fel, és ahogy elüvöltötte magát, hogy: Bojtorjáááán, a kristályablakok kitörtek és a hálószoba megtelt homokszemnyi üvegszilánkkal. Az apród benyitott és meglátta a királyi párt, amint a kristályszilánkkal belepett ágyukból bódultan, félig-meddig felemelkedtek. Bojtorján nem bírta nézni ezt a borzalmas látványt és ájultan zuhant a földre.
