De ettől még a király haragja cseppet sem csillapodott. Gyorsan össze kellett szedte minden batyuját-motyóját, bedobta a hátsó ülésre és indulnia kellett a bükkerdő irányába, ahol Jankó, a kanász lakott.
- Hát megjöttél! – örvendezett a kanász, amikor meglátta Bojtorjánt. És máris rohant a kunyhójába, ahonnan kihozott egy picinyke szájánál bekötözött zacskót, és nigy szólt:
- Vidd el ezt a királynak, és mondd meg a kertészeknek, hogy pontban holnap ültessék el őket!
- A király azt parancsolta, hogy te menj a kastélyba, légy helyettem apród, én pedig őrizzem helyetted a disznókat. – mondta szegény Bojtorján.
- Hmm, gyere csak, hadd menjünk együtt, a disznókat pedig majd a testvéreimre bízom.
Bojtorján nem is gondolkozott sokat a dolgon, gyorsan bele is egyezett, hiszen úgyis megbocsát majd neki a király, amint meglátja majd a magvakat. – gondolta magában. Jankó és Bojtorján beültek tehát az erős napfényben kiforrósodott poros járgányba és elindultak a királyi palota felé.
Amikor megérkeztek, Dinnye Åfelsége épp a trónteremben tanácskozott Csalán főtanácsnokkal. Ahogy a király meglátta őket, kivörösödött a képe, a főtanácsnoknak is megemelkedett a hosszú, tüskés szakálla, és a két belépőt szinte átdöfte sanda, megvető tekintetével. Bojtorján térdre ereszkedett a szőnyegre, a király fele nyújtva tenyerén a bekötözött kis zacskót:
- Felséges királyom, ezek a Zöld Királyságból való dinnyemagvak!
A király a zacskó után nyúlt, keze kissé tétován megállt a levegőben, hisz előtte még meg kellene alaposan szidni ezt a két csirkefogót, amiért a parancsot megtagadták, de valami miatt most eltekintett ettől a büntetéstől. Megragadta a zacskót, gyorsan kioldozta és a fekete magocskákat egy ezüst tálcára kiborította.
