Egy város közeli kis faluban élt két testvér: egy kislány, meg egy kisfiú, aki nemrég kezdett el iskolába járni. Csak édesanyjuk volt, de egyszercsak ő is hirtelen meghalt. nigy hát abba kellett hagyniuk az iskolába járást és valami munka után kellett nézniük, hisz már az sem volt, amit egyenek. Egy-egy kis poggyászt készítettek, benne egy néhány könyvvel, felvevő ruhával, és elindultak a város felé. Elkezdték le s fel járni a város utcáit, amelyek tele voltak szép, nagy, gazdag házakkal. Keresték folyton, hol tanulhatnának mesterséget, hol találhatnának munkát, de egyetlen mester sem fogadta be őket, mint mondták, nem sok bizalmat keltett bennük a gyerekek arcocskája. Félénkeknek és bugyutáknak találták őket.
Egyszer véletlenül bekilincseltek egy festő műtermébe. Ott állt egy nagy festőállvány, mögötte pedig valaki dolgozott, de semmi jelét nem adta annak, hogy észrevette volna a belépőket. A gyerekek lassan az állvány irányába araszoltak, amikor az állvány mögötti ember hirtelen rájuk kiáltott:
- nilljatok meg! Ne mozduljatok!
A gyerekek rögtön meg is álltak, moccani sem mertek, mintha sóbálványokká meredtek volna, úgy álltak ott órákon keresztül, mígnem egy ecsetet tartó kéz kinyúlt az állvány mögül, és intett nekik, hogy most már közeledhetnek.
Åk nagyon lassú léptekkel meg is indultak az állvány irányába, s hát álmélkodva látták meg a képen lefestve saját magukat, no meg egy gólyát, kastélyokat, hidakat és... és az égen tucatnyi napot.
A festő pénzt vett elő a zsebéből:
- Ennyi elég lesz nektek. – tette hozzá. Aztán megmártotta újból az ecsetjét és megint elkezdett festeni.
A gyerekek elmesélték neki, hogyan halt meg az édesanyjuk, hogy mi járatban vannak, és hogy éppen munkát keresnek. A mester gondolkozott egy kis ideig, aztán nigy felelt:
- Hát, maradhattok nálam, reggelente iskolába jártok, aztán délutánonként itt a műteremben segítkeztek nekem.
