Az utcák némelyike nagyon széles volt, amelyeken lovashintók is könnyek elfértek, mások pedig annyira keskenyek, hogy a szembenfekvő házak ablakaikból az emberek könnyedén kezet rázhattak volna egymással, ha éppen akartak volna. Az utcák kis kör alakú terekbe futottak össze, amelyek közepén gémeskutak álltak, a lakosok innen hordták a vizet.
A cseréptetőzetekre szem formájú ablakokat vágtak, a gyerekeknek pedig úgy tűnt, mintha ezek a szemek időnként kacsintanának.
A kéményeken pedig gólyafészkek álltak, minden fészekben egy – egy gólyacsalád. Ez az öt – hat gólya ott állt féllábon a fészekben kelepelve és a járókelőket bámulva.
A gyermekek nem tudták eldönteni, hogy illik – e, vagy sem a Szivárványszéli Kútról kérdezősködni. A lány megállított egy hölgyet, aki egy gyereket vezetett a kezénél fogva, de a hölgy egy ismeretlen nyelven beszélt.
Ekkor a kisfiú egy gólyát szólított meg, amely egy fogadó előtt állt. Először azt hitte, hogy agyagból készült, éppúgy, mint a mellette álló nagy virágcserepek, de amikor a gólya megmozdult, akkor a kisfiú odament hozzá és azt kérdezte tőle:
- Nem tudja Gólya Asszonyságod, hogy merre van a Szivárványszéli Kút?
A gólya jóindulatúan a fiúra nézett és elkezdte kelepelni:
- Abban a kastélyban található, amelynek a kapuján egy festett kút látható, a kastélyt pedig úgy találjátok meg, hogyha figyelitek a tetőzeteken pislogó szemeket. – azzal a gólya felrepült egy magas kéményen álló fészekbe.
A gyermekek megértették, hogy a tetőtéri ablakok redőnyei akkor kacsintanak rájuk, hogyha pontosan jó helyen járnak.
