így bandukoltak néhány napon keresztül a városban, és senki nem igazította útba őket. De ők sem evésre sem ivásra nem tudtak gondolni, egyre csak az édesanyjuk járt a fejükben. A gólya, akit megkérdeztek, messziről figyelte őket, néha megjelent egy-egy tetőn és féllábon állva nigy kiáltozott: ne álljatok meg! ne álljatok meg!
Az utcanévtáblák feliratai kiolvashatatlanok és annyira zavarosak voltak, hogy néha az volt az érzésük, hogy, ugyanazon a helyen már többször is jártak. A fáradtság, az éhség és a szürke éjszakák hideg levegője meggyötörte a két gyermeket. A járókelők sajnálattal nézték őket. Néha kinyílt egy – egy ablak és az emberek nyájasan meg is szólaltak:
- Lépjetek be hozzánk, gyertek, egyetek, és pihenjetek meg!
De a gólya mindig egy közeli háztetőről aggodalmaskodva figyelte őket, és egy furcsa megérzés mindig azt súgta a gyerekeknek, hogy vissza kell a meghívásokat utasítani.
- Tudod mit? – mondta a fiú a lánynak. – Én azt gondolom, hogy ennek a városnak a lakói is éppúgy a kutat keresik, akárcsak mi magunk.
- De nem találtak rá, és a kedves meghívásoknak pedig nem tudtak ellenállni, ezért örökre itt maradtak.
- Én is azt gondolom, - mondta a lány a hidegtől reszketve, - hogy nem kell elfogadnunk a meghívást még akkor sem, hogyha mindketten meg is halunk.
így kóboroltak még jó ideig, nem tudni, hogy napokat, heteket, lehet, hogy hónapokat. Egy napon a fiú a fáradtságtól kimerülten nekidőlt egy falnak. Amikor aztán továbblépett, hát a testvére észrevette, hogy a háta összemaszatolódott piros és kék krétafoltokkal. Amint jobban szemügyre vette, látta, hogy egy kút rajzolódott az öccse hátára. Utolsó erejüket összeszedve bezörgettek a kapun. Az udvar hátsó feléből egy öreg, görnyedt fekete öltözékes anyóka indult el, hogy beengeje őket. Lassan jött feléjük, szinte úgy tűnt, már sosem érkezik meg.
