Ebből a toronyból is, ahol álltak, egy erős, kemény és viritóan kék szivárvány vezetett fel az égre. A gyermekek elbúcsúztak a türkizkék ruhás lánytól, és elindultak végig ezen a hídon. Eszükbe jutottak a mester szavai, ezért szaladni kezdtek. A szivárvány csak emelkedett, emelkedett, ők pedig csak rohantak végig a sávokon, a szívük sebesen vert, szinte kiugrott a mellkasukból, hiszen a híd végén megpillantottak egy asszonyt, aki tárt karokkal várta őket, és aki nem lehetett más, csak az ő Édesanyjuk. Keblére szorította, majd elengedte őket. Ekkor látták, hogy egy nagyon magas, vékony törékeny nő volt az anyjuk, és hosszú aranybarna hajfürtöket viselt. Megfogta a kezeiket, és elvezette őket egy még gyönyörűbb városba, mint amilyen a Felhők városa volt. A falai, tornyai és bástyái sokkal magasabbak és csipkézettebbek voltak. Kristályból és drágakövekből épültek, amelyek áteresztették és ugyanakkor visszaverték a nap sugarait. Miután végigjárták a várost és fölmásztak számtalan toronyba, egy kosárlabda pályára mentek be, amely piros és kék kövekkel volt kirakva. Egymást fölváltva négy nap kelt fel és nyugodott le az égen, és azon a részen, ahol sötétebb volt, ott hatalmas méretű csillagok ragyogtak, sokkal nagyobbak, mint amilyeneket a Földön lehet látni. Egy kék labdával kosárlabdázni kezdtek.
A kosarak nagyon magasan voltak, a labda hosszú niveket nirt le a levegőben. A körülöttük lévő üvegfelületek dallamosan visszhangozták a labdapattogást, a vidám hangokat, megsokszorozták a szaladgáló alakokat, tehát már ez is önmagában egy csodálatos játék volt.
Egy adott pillanatban az édesanyjuk olyan magasra dobta a labdát, hogy az fönnmaradt az égen, nem esett többé vissza a földre. Ekkor látták, hogy ez valójában egy nap volt.
Aztán odaérkeztek egy frissen fölszántott földre, amely agyagos, olajos volt, még látszottak rajta a nagy vastag vonások, amint a sokezer ibolyaszín árnyalatot, a sárgát, okkert, sötétzöldet, vérvöröset, indigót az ecsetek meghúzták.
