Kimentek a városból, és napkelet fele tartva áthaladtak a mezőn, éppen arra, amerre a vadjácintok mutatták az utat. nigy mentek, mendegéltek két nap s két éjjel, anélkül, hogy megpihentek volna. Aztán egy idő elteltével már nem is a földön lépkedtek, hanem a vastag felhőrétegeken, anélkül, hogy tudták volna. Csak az tűnt fel nekik, hogy a táj kezdett nagyon megváltozni: a mező nedves és puha lett, a növények pedig egyre furcsábbak, de ők csak a kék vadjácintokat figyelték, az apró kék foltocskákat a szürke felhőrétegeken.
Ahol a felhők elvékonyodtak és egy-egy rés keletkezett, le lehetett látni a földre: olyan volt, mint egy másik, különös, rajzolt világ.
Már nagyon sok ideje mentek megállás nélkül, amikor észrevették, hogy a láthatáron tornyos épületek kezdenek körvonalazódni.
Ez volt a Felhők Birodalma, amely lépésről – lépésre egyre csak növekedett és amikor a gyerekek éppen beléptek volna a hatalmas birodalmi kapun, akkor négy formátlan képű, szuronyos, páncélos határőr ládzsáikat a mellkasuknak szögezve, feltartóztatta őket. A két testvér szörnyen megijedt, annyira, hogy el is felejtették azt, hogy most mit kellene tenniük. A fiú a lánytestvéréhez bújt és belekapaszkodott a fátylába. A fátyol lecsúszott a lány fejéről és katonák észrevették, hogy ott ragyog a csillag a lány homlokán. Le is eresztették nyomban lándzsáikat, és szabad utat engedtek nekik.
A gyerekek besétáltak a városba, és elvegyültek az emberek között. Az itt élő lakosok nem nagyon különböztek a földi emberektől. Arcuk mosolygott és ruházatuk pedig a néhány száz évvel ezelőtti viseletre emlékeztetett.
A gyerekek szokatlanul fáradt és gondterhelt arca felkeltette a járókelők figyelmét. Egyre gyorsabb léptekkel furakodtak elő a tömegben, és néha irányt veszítve megálltak és bámultak körbe-körbe.
A város nagyon régi lehetett, hisz a fényes – sárga kövezet már kopott volt a használattól. Lépten - nyomon régi, boltíves bejáratú, különlegesen vastag falú kastélyokat, palotákat lehetett látni.
